2016. augusztus 1., hétfő

Első fejezet

Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet, amit a férfi főszereplő szemszögéből írtam. Megtörténik az első találkozás Lena és Kyle között, ahogyan a lány betegségét is megismerhetjük kicsit közelebbről. Köszönöm szépen az eddigi feliratkozókat, kommenteket és pipákat. Nagyon örülnék, ha megírnátok a véleményeteket a fejezetről. Kellemes olvasást!:)
Violet
1.fejezet


„Az Ördög létezik. 
És nem egy vörös férfi szarvakkal és patákkal, hanem gyönyörű.
Egy bukott angyal és egyszer Ő volt Isten kedvence”



Briarcliff Magánpszichiátriai Intézet, Los Angeles, Amerikai Egyesült Államok
2014.05.03.

Kyle Spencer

Mindig, ha sikerül elaludnom, ugyanazt álmodom. Az iskola folyosóján sétálok a kezemben egy automata fegyverrel. Rezzenéstelen arccal nyitok be a tantermekbe és zúdítok golyózáport a bent lévőkre. Nem érdekel, ha akadnak túlélők. Sorra haladok a termeken, s könyörtelenül végzek a diáktársaimmal. Nem hat meg se a sírásuk, se a könyörgésük, de a haláluk sem okoz örömöt. Nem tudom, miért csinálom, egyszerűen úgy érzem, hogy meg kell tennem. Úgy érzem, ölnöm kell, mert csak így érezhetem magam igazán élőnek. Miután végigsétáltam az intézményen, hazaindulok mintha semmi sem történt volna. Nem tudom hány embert öltem vagy sebesítettem meg, csak azt tudom, hogy nem hagyok mást magam után csak szenvedést és fájdalmat.
A rémálomból a fülsértő reggeli ébresztő rántott ki. Ahogy kinyitottam a szemeimet fehér falak bámultak vissza rám. Már lassan három éve ébredek minden reggel ugyanerre a kilátásra. Csoda, hogy eddig nem őrültem bele ebbe a steril környezetbe. Igaz, hogy tiltja a szabály, de én teleaggattam a falamat különféle rajzokkal, amiket a szabad foglalkozáson szoktam készíteni. Mindegyik kép fekete-fehér és halottakat ábrázol. A kedvencem a legfrissebb alkotásom, amin egy fiatal középhosszú hajú lány van, aki egy kádban fekszik felvágott erekkel és égő cigarettával a szájában.
Gyönyörű.
Sajnos nem gyönyörködhettem sokáig benne, mert az egyik felügyelő már nyitotta is az ajtómat.
- Mozgás, Spencer! Elég régóta itt rohadsz már ahhoz, hogy tudd a rendet. Vagy azt akarod, hogy emlékeztesselek rá? – egy szadista vigyor jelent meg a férfi arcán, miközben megütögette az oldalára csatolt gumibotot.
- Nem kell Frank, köszönöm. Tökéletesen emlékszem a múltkori leckére – jelent meg egy műmosoly az arcomon, miközben felálltam az ágyamról. Éles fájdalom nyilallt a hátamba, de nem adtam volna meg a felügyelőnek azt az örömöt, hogy lássa a szenvedést az arcomon. Pár nappal ezelőtt elég komoly verést kaptam a Frank féle bandától. Nem az volt a baj, hogy édességet loptam a konyháról, hanem az, hogy elkaptak. Sebaj, legközelebb majd ügyesebb leszek.
Kisétáltam a folyosóra és csatlakoztam az étkező felé tartókhoz. A helyiség bejáratánál beálltam a sorba, hogy megkapjam a napi gyógyszeradagomat. Miután megkaptam a kis műanyag pohárkát, egyből lehúztam a tartalmát. Már rég elveszítettem a fonalat, hogy mikkel tömnek. Bármit is veszek be az biztos, hogy szart sem érnek.
Egyedül reggeliztem, mint mindig. Persze megtehetném, hogy odaülök valaki mellé, de nem igazán vonz az itteni tökkelütöttek társasága. Megvagyok én egyedül is. Egyáltalán nem siettem az evéssel, miután végeztem pedig a társalgó felé indultam, hogy ott várjam meg még beszólítanak vizsgálatra. Zsebre tett kezekkel, fütyörészve sétáltam. Nem zavartattam magam, hogy úgynevezett külsősök is vannak itt, tehát olyanok, akik nem az intézmény lakói, csak idejárnak kezelésre vagy szakmai gyakorlatra. Mivel amióta itt vagyok még nem támadtam meg senkit és verekedést sem provokáltam, ezért szabadon járkálhatok az intézményben az az aprócska tény ellenére is, hogy tömeggyilkos vagyok. Vagyis annak tartanak, de én nem emlékszek arra, hogy több tucat embert megöltem volna. Az csak egy folyton visszatérő álom, semmi több.
Mondjuk, szívesebben tölteném a szabadidőmet a pszichopatáknak elkerített részlegben. Velük mindig is jobban megtaláltam a közös hangot, mint az itteni gyógyegerekkel.
Ahogy befordultam az egyik folyosón teljes lendülettel nekem rohant egy lány. Igaz, én sem figyeltem magam elé, de ő még inkább nem, mert folyamatosan a háta mögé tekintgetett, mintha menekülne valaki elől. A becsapódás ereje nem lökött ki az egyensúlyomból, de ahhoz elég volt, hogy háttal nekizuhanjak a falnak. Reflexszerűen a kezeimet a lány dereka köré fontam és magamhoz rántottam, nehogy visszapattanjon a lendülete miatt és a földön kössön ki. Világosbarna hosszú haja volt, a nagy őzikeszemei vörösek voltak a sírástól, az arca nedves volt a könnyeitől.
- Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – néztem egyenesen a barna szemeibe, ő is viszonozta a pillantásomat, olyan tekintete volt, mintha egyenesen a lelkembe látna. Nem válaszolt a kérdésemre és én sem mondtam mást, csupán szótlanul néztünk egymásra. A szépsége teljesen lenyűgözött, a testünk szorosan egymáshoz simult, a szívem hevesen kezdett verni, már nagyon rég éreztem ilyet. Igaz, hogy még egy szót sem váltottunk, de én már akkor tudtam, hogy a lány különleges számomra. A pillanatot egy erős férfihang törte meg.
- Lena! Lena! Állj már meg! – amint a lány is meghallotta a hangot a szemeibe páni félelem kúszott és ügyetlenül megpróbált elhúzódni tőlem, de nem volt elég gyors, mert mielőtt elléphetett volna az ingerült hang tulajdonosa megállt mellettünk. Csak pár évvel lehetett idősebb nálam, az arca ki volt pirosodva a futástól. Úgy nézett ki, mint aki egy ideje üldözi már a lányt. – Te meg mégis mit képzelsz magadról? És mit csinálsz itt ezzel a kriplivel? – ordított ránk, miközben elrántotta rólam a lányt és erősen megrázta. A lány szemeiből újra potyogni kezdtek a könnyek, de egy hang sem jött ki a torkán. Nem kellett agysebésznek lennem ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy a köztük lévő kapcsolat nem lehet valami rózsás. Tudtam, hogy semmi közöm sincsen hozzájuk, de úgy éreztem, hogy meg kell védenem a lányt.
- Nem kellene ilyen durván bánnod vele – a hangom teljesen nyugodt volt, egyenesen a férfi szemeibe néztem. Fizikailag sokkal nagyobb fölényben volt, de én mindig is a félelemérzet híján voltam. Emiatt nincs olyan dolog, amire ne lennék képes. A tag nem szólt egy szót sem, csak haragosan bámult rám és egyik pillanatról a másikra behúzott nekem. Az ütés ereje a földre vitt, a szám felszakadt, de a tompa fájdalom legkisebb jelét sem mutattam.
- Nem kellene beleütnöd az orrod mások dolgába – több arroganciával a hangjában nem is mondhatta volna. Karon ragadta a lányt és elvonszolta abba az irányba, amelyből érkeztek. Le sem vettem a szemeimet a lányról, miközben elráncigálta a férfi, ő is viszonozta a pillantásaimat és óvatosan integetett, mielőtt befordultak volna a következő folyosóra. Feltápászkodtam a földről, majd bementem a dokim rendelőjébe.
- Üdv – vetettem oda neki, közben helyet foglaltam a fekete bőrkanapén.
- Helló, Kyle – köszönt Dr. Arden, miközben kikereste az egyik fiókjából az én mappámat. – Mi történt az arcoddal? Verekedtél valakivel? – kérdezte mindenféle kertelés nélkül. Folyamatosan pásztázta az arcom érzelmek után kutatva, de mint mindig, most is közömbös arckifejezés bámult vissza rá.
- Nem nevezném verekedésnek. Én nem ütöttem vissza – válaszoltam egyhangúan, de kár volt, mert azonnal jött a pszichiáter szarságával és kombinálni kezdte a dolgokat, csak hogy aztán egy lappangó vulkánnak állíthasson be, ami ha egyszer kitör akkor hullákat hagy maga után.
- Mit érzel most? – tette fel a következő kérdését fel sem pillantva az ádáz jegyzetelésből.
- Minden egyes alkalommal felteszi ezt a kérdést és én minden egyes alkalommal ugyanazt felelem. Ürességet érzek – amint kimondtam rájöttem, hogy ez nem igaz. Amióta megláttam azt a lányt, csak ő jár a fejemben. – Vagyis… találkoztam ma egy lánnyal. Igaz nem beszéltünk egymással, de úgy érzem, hogy vele jól ki tudnék jönni. Úgy érzem, hogy ő megértene engem – nem tudom, hogy miért voltam ezekben annyira biztos. Számomra nagyon sokat számít az első benyomás, az a lány pedig olyannak tűnt, amilyen én vagyok. Legalábbis nagyon hasonlónak, és nem azért mert neki is pszichiáterhez kell járnia.
- Ez a lány… ő is az intézmény lakója? – kérdezte a doktor, akinek a szemébe most először meglepettség tükröződött. Nem éppen olyannak ismer, aki a társas kapcsolatok híve. Sőt a magányt sokkal jobban szeretem, nem igazán tudom elviselni az embereket. Sokuktól kedvem támad fegyvert ragadni és tömeggyilkossá válni. Legalábbis ilyen gondolatok játszódnak le a fejemben. Eljátszadozok azzal a lehetőséggel, hogy megölöm őket. De ezek a fantáziák még nem fajultak ténylegességig.
- Nem. Ő csak idejár kezelésre. Azt hiszem – nagyon sok esély volt erre, hiszem mi mást keresne egy elmegyógyintézetben? Ráadásul pont Briarcliffben.
- Ó… csak nem Lena Winters-ről van szó? – nem mondtam semmit csak bólintottam. Igaz a lány nem mutatkozott be, de hallottam, ahogyan az a pasas így szólította. – Figyelj Kyle, nem tartom jó ötletnek, hogy Lenával barátkozz. Az a lány nagyon beteg, még ha nem is tűnik annak – eleinte nyugodtan hallgattam, ahogyan attól az egyetlen személytől is el akarnak tiltani, akivel jól ki tudnék jönni, de mikor úgy állította be, mintha őrült lenne, elszakadt egy húr. Felálltam a fotelből és erőteljesen a doki asztalára csaptam.
– Miért lenne beteg vagy őrült? Csak azért mert más, mint a többiek? – ordítottam a pszichiáterre, akit egy pillanatra sem lepte meg a reakcióm. Már túl régóta kezelt ahhoz, hogy meglepődjön a dühkitörésemen.
- Nyugodj meg, Kyle. Én nem az ellenséged vagyok. Lena disszociatív személyiségzavarban szenved – bizonyára láthatta az arcomon az értetlenséget, mert lefordította a szakmaszlagot olyan nyelvre, amit én is érthetek.  – Ez azt jelenti, hogy három személyisége van. Ha nem szólt egy szót sem, akkor te bizonyára Leával találkozhattál, aki a gyengébbik alszemélyisége. Ő akkor tud érvényesülni, hogyha depresszióba esik vagy valamilyen félelmetes helyzetbe kerül a főszemélyiség. Lena a főszemélyiség, ő olyan, mint te, mikor éppen nem dühöngsz. Teljesen ártalmatlan lenne és jóváhagynám azt, hogy barátkozz vele, de ott van Lana. Ő az erősebbik alszemélyiség, aki magának akarja az irányítást, irigy a főszemélyiségre. Ő a védelmező, aki akkor a legerősebb, hogyha veszélyhelyzet van. Ő örömét leli mások szenvedésében, egy szociopata. Önmagára és másokra is veszélyes. Az igaz, hogy mostanában nem próbált felszínre törni, hála a gyógyszereknek, de bármikor újra felébredhet – a doktor úgy adta elő ezt az egész kis magyarázatot, mintha valamilyen szörnyről lenne szó. Ahhoz kétség sem fér, hogy rettegtek Lanától, de könyörgöm, ő mégis csak egy ember. Ha már követett volna el gyilkosságot, akkor megérteném ezt az egész elővigyázatosságot, de attól hogy valaki túlzottan nárcisztikus, nem kell egyből kényszerzubbonyt adni rá és gumiszobába zárni. Az orvos további mondandóját szinte meg sem hallottam, csupán az az egy dolog járt az eszemben, hogy meg kell ismernem azt a lányt.
A terápia végezetével a doktor levonta ugyanazt a diagnózist, mint minden egyes alkalommal, hogy abba a tipikus csendes gyilkos kategóriába tartozok és, hogy addig ne is reménykedjek a gyógyulásban, még nem tudok szembenézni a tetteimmel. A probléma csak annyi, hogy nem érzem magam betegnek. Sőt. Még sohasem éreztem magam ilyen jól. Kiléptem a rendelőből és fütyörészve az udvarra indultam. Az egyik sarkon hirtelen elém lépett az a lány, aki egyszer a mai nap folyamán már letarolt.
- Lena vagyok és megszerettem volna köszönni, hogy kiálltál értem – egyenesen a szemeimbe fúrta az övéit. Az igéző tekintete teljesen magával ragadott és nem engedett. – Sajnálom, hogy bántott a mostohabátyám – a kezével végigsimított a felszakadt ajkamon. Egy ideig nem válaszoltam, csupán néztem rá. A bőre selymes volt, s az egész testem libabőrös lett, ahogy a számhoz ért.
- Ne sajnáld. Bármikor újra megtenném – mondtam, miután elvette a kezét. – Kyle vagyok, az itteniek szerint pszichopata – nyújtottam kezet.
- Engem szimplán csak őrültnek tartanak. Nagyon örültem a találkozásnak, Kyle – egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust, miközben kezet fogott velem.
- Meg akarlak ismerni, Lena – mondtam minden kertelés nélkül, közben még mindig fogtam a kezét. A lány először végigmért, aztán lassan elmosolyodott.
- Nem hallottad azt a részt, mikor azt mondtam, hogy őrült vagyok? Nem inkább normális lányokkal kellene barátkoznod? – felvonta az egyik szemöldökét és kissé oldalra döntötte a fejét, az arcán játékos mosoly húzódott.
- Nem szeretem a normális dolgokat – jelent meg egy féloldalas mosoly az arcomon. – Nem lenne szabad találkoznom veled, de nem tilthatnak el az egyetlen olyan embertől, aki nem vált ki undort és szánalmat belőlem – kisimítottam egy tincset a szeméből és a füle mögé tűrtem. – Minden kezelésed után találkozzunk az udvar legvégénél lévő padnál. Ott foglak várni – arra semmi esély sem volt, hogy nyilvános mutatkozzunk együtt a doktor szavai után. Szerencsére a pszichopaták kreatívak.
- Ott leszek – bólintott a lány. – Most azonban mennem kell. Drew nem láthat minket együtt – pillantott kissé idegesen a háta mögé attól félve, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet ott a mostohatestvére. – Egy hét múlva találkozunk – szorította meg a kezem, majd hátat fordított és elfutott. Addig figyeltem még el nem tűnt a látótávolságomból. Hirtelen sarkon fordultam, s az egyik kapura néző ablakhoz siettem. Pont időben értem oda ahhoz, hogy lássam még Lenát beszállni a járműbe. Mikor visszanézett az épületre a tekintetünk összekapcsolódott. Integettem neki, mire ő alig láthatóan elmosolyodott, mielőtt beült volna az autóba.
Tomboltak bennem az érzelmek, ami nagyon furcsa volt számomra, mivel eddig nem éreztem semmi mást, csupán ürességet. Mintha hiányozna valami az életemből. És tényleg hiányzott, de most végre sikerült ráakadnom.
A szabadidő további részét az udvar hátsó részén töltöttem, ahol a padon ülve cigivel a számban rajzolgattam. A cigaretta természetesen tiltott terméknek számított, viszont aki ügyes volt, az könnyedén megszerezhette. Egyik ápolónő a kelleténél szorosabb kapcsolatot ápol velem. Mondjuk ki. Kúrogatom.
Nála pedig mindig van két doboz cigaretta, amikből gyerekjáték elcsenni pár szálat. Miután megvan a cigi, már csak arra kell vigyázni, hogy ne kapjanak el vele, mert az elég komoly szankciókat tud maga után vonni. Az udvar ezen területén azonban nyugodtan lehetek, mert erre nem jár senki. Legalábbis nagyon ritkán. A hosszú évek alatt pedig már meg tudtam figyelni, hogy milyen időközönként fordul meg erre pszichiátriai alkalmazott.
Nagyot slukkoltam a cigarettából, a füstöt pedig lassan kifújtam. Erről a káros szenvedélyemről sosem tudtam lemondani. Az előttem lévő lapon közben egyre inkább kibontakozott a rajz. Már csak pár simítás és teljesen kész lesz.
A rajz Lenát ábrázolta, ahogyan a karjaim között fekszik elvágott torokkal. A felnyitott nyaki artériából kiözönlő vér mindent beborít. Én is tiszta vér vagyok, a kezemben pedig ott tartom a gyilkos fegyvert. 

4 megjegyzés:

  1. nagyon tetszik imádom hamar hozd a folytatást.

    VálaszTörlés
  2. szia:)
    Örülök neki, hogy tetszik:) Hétfőn érkezik a következő:)

    VálaszTörlés
  3. Szia :)
    Mivel imádom Evan Peters-t és az AHS-t ,ezért nagyon megörültem , mikor megtaláltam a blogodat! A prológus, és az első fejezet az egyszerűen eszméletlen, imádtam minden egyes percét.Azt szeretem a sztoridban hogy nagyon egyedi.Nekem eszembe se jutott volna ez a hármas személyiség ami egyébként nagyon jópofa.:)
    Szóval ha engem kérdezel ,folytasd minél hamarabb,mert imádooom ! <3
    Ui.Láttam hogy a sztorid Wattpadon is fen van..Crybaby538 néven vagyok fent , ha megkérhetlek arra hogy átnézed az egyik fanfictionomat?Nagyon sokat jelentene nekem ha hallanám a véleményed, és tanácsokat adnál hogy mi jó mi nem jó a sztoriban!Előre is köszönöm <3

    VálaszTörlés
  4. Szia!:)

    Örülök, hogy tetszik a történet és egyedinek találod. Próbálom minél hamarabb hozni a folytatást, csak sajnos mostanában nincs sok időm.:( Próbálom a lehető leghitelesebben leírni Lena személyiségzavarát.

    Szerintem már bele is olvastam a történetedbe, de mindenképpen hagyok hozzászólást! Most úgyis van egy kis időm, nekiugrok:)

    VálaszTörlés