2016. augusztus 28., vasárnap

Második fejezet

Sziasztok! Megérkezett a második fejezet is, ami Lena szempontjából íródott. Kicsit nagyobb betekintést nyerhetünk a mostohatestvérével való kapcsolatába, illetve a személyiségek viselkedésébe. 
Remélem elnyeri a tetszéseteket, minden hozzászólásnak örülök:)

Kellemes olvasást!
Violet

2.fejezet

„Minden szörnyeteg ember.”

Los Angeles, Amerikai Egyesült Államok.
2014.05.09.
Lena Winters

- A helyemen ülsz, gyík – hallottam meg egy ismeretlen, de annál barátságtalanabb hangot. Az ebédlőben ültem a legtávolabbi asztalnál. Azt reméltem, hogy itt legalább békén hagynak. Lassan felnéztem és három lányt pillantottam meg, akik teljesen körbevettek. Azok a tipikus ribancok voltak, akik azt hitték, hogy övék a világ, csak mert anyuci meg apuci pénzeli őket. Érzelemmentes arccal végigmértem a bandát, majd csak visszafordultam az ebédemhez.
- Nem láttam ráírva a neved – válaszoltam anélkül, hogy felnéztem volna. Már hozzászoktam ahhoz, hogy a zaklatások céltáblája vagyok, ezért nem tudnak különösebben beletiporni a lelki világomba.
- Anyám egyik barátnője a pszichiátrián dolgozik és látott ott téged. Én mindig is tudtam, hogy őrült vagy. Azt azonban nem értem, hogy miért nem zártak be – Vettem egy mély levegőt, mielőtt még bármi olyat tettem volna, amit később megbánhatok. Nem voltam biztos abban, hogy sokáig eltűrném még azt, hogy az idegeimen táncolnak, ezért inkább felálltam, hogy elmenjek.  A hidrogénezett szőke, aki minden bizonnyal a ribanc falka vezetője lehetett csak nem adta fel. Amint elsétáltam volna mellette kitette elém a lábát, amiben kis híján elestem, de sikerült talpon maradnom, az egyensúlyozás közben azonban elejtettem a tálcámat, amiről a tányérok leesve darabokra törtek. Az egész ebédlő egy emberként fordult felém. – Gyerünk, takaríts fel magad után – Magam sem tudom miért, de lehajoltam, hogy összeszedjem a darabokat. – Másra úgyse vagy jó – Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Meddig hagyod még, hogy így bánjanak velünk? Ha nem állsz ki értünk sosem fognak békén hagyni - Hallottam meg az ismerős hangot a fejemben, a hangot ami már régóta nem hallatott magáról. Gyerünk, fogd meg azt a tányérdarabot és szúrd annak a kurvának a nyaki artériájába. Tedd meg! Ezek után biztosan nem fog velünk senki sem szívózni. Öld meg. Gyerünk, végezz vele - Lana hangja egyre erősödött, mikor pedig feleszméltem már a markomban szorongattam az egyik nagyobb, éles darabot.
- Nem! Hagyj békén! – eldobtam a tányérdarabot és a füleimre szorítottam a kezeimet, mintha így elhallgattathatnám a hangot a fejemben. Szánalmas vagy Lena. Hiába próbálkozol sosem fogsz tudni megszabadulni tőlem, hiszen a részed vagyok - A hang gonosz nevetésbe kezdett, mire én összegörnyedtem és egyre erősebben szorítottam a füleimet. Az arcomon könnyek kezdtek patakzani. Felugrottam a földről, s elrohantam még mielőtt újabb bántó szavakkal bombázhattak volna. Szinte magamon éreztem a megdöbbent pillantásokat és hallottam a gúnyos nevetést. Nem törődtem azzal, hogy még nem értek véget az óráim. Átmásztam az iskola kerítésén és hazafutottam.
*
Zokogva rontottam be a házunkba. A nappaliban azonban megtorpantam, mert a mostohabátyámat és a haverjait pillantottam meg. Bizonyára fontos dologban járhattak el, mert egy csomó papír ki volt terítve előttük. Bocsánatot akartam kérni a zavarásért, de képtelen voltam megszólalni. Tudtam, hogy Drew mennyire utálja, ha megzavarom, ezért már előre könnyek szöktem a szemembe. Pár másodperc erejéig csak néztem rájuk ők pedig vissza rám, aztán felrohantam az emeletre, besiettem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Háttal nekidőltem a nyílászárónak és zihálva lecsúsztam a földre. Átöleltem a térdeimet, s hagytam hogy eluralkodjon rajtam a zokogás. Nem sokkal később már hallottam a lépéseket és a kopogást, jobban mondva dörömbölést az ajtón.
- Lena mi történt? Nyisd ki az ajtót! – hallottam meg a mostohabátyám parancsoló hangját. Csak megráztam a fejem, mintha ő ezt látná. – Nem hallod? Nyisd ki azonnal! – a dörömbölés egyre erősebb lett, szinte beleremegett az egész ajtó. – Lena nem fogom még egyszer mondani! – a hangja egyre indulatosabbá vált, én pedig nem akartam még jobban felbosszantani, ezért összeszedve minden lélekjelenlétemet feltápászkodtam a földről és kinyitottam az ajtót. Amint résnyire nyitottam a nyílászárót már be is nyomult Drew a szobámba. – Végre. Mi történt veled? Nem iskolában kellene lenned? – a szemeivel megállás nélkül fürkészett, szinte hallottam, ahogyan kattognak az agyában a fogaskerekek, ahogyan próbált rájönni arra, hogy mi történhetett velem. Egyszerűen nem tudtam válaszolni, csupán még hevesebb zokogásba törtem ki. Láttam Drew-en, hogy még mondani akart volna valamit, de inkább csak szorosan magához ölelt. Nem szerettem vele lenni, de most mégis jól esett az ölelése. Szükségem volt arra, hogy kisírjam magam az erős karjai ölelésében. Miközben én a karjai között sírtam ő türelmesen ölelt, gyengéden beszélt hozzám és a hátamat simogatta nyugtatásként. Még sosem volt velem ennyire kedves meg törődő. – Bármi is történt, ami ennyire felzaklatott nekem nyugodtan elmondhatod – tolt el annyira magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Mosd meg az arcod addig én hozok neked egy bögre meleg kakaót – jelent meg egy mosoly az arcán, majd nyomott egy puszit a homlokomra és lement a konyhába. A fürdőszobába mentem, ahol a tükörbe nézve egyáltalán nem tetszett az, ami visszabámult rám. A szemeim vörösek voltak a sok sírástól, a hajam kócos. Felsóhajtottam és megmostam hideg vízzel az arcomat. Utána újra belenéztem a tükörbe és pár fokkal jobban néztem ki, s jobban is éreztem magam. Megfésülködtem, majd visszamentem a szobámba, ahol már ott várt Drew az ágyamon ülve a kezében egy gőzölgő bögre kakaóval. Felemelte a takarót jelezve, hogy másszak be. Bebújtam az ágyamba, habár kissé feszengve éreztem magam a közelsége miatt.
- Vigyázz, még forró – adta oda nekem a bögrét. Egy ideig türelmesen figyelte, ahogyan a kakaót fújkálom és kis kortyokban iszogatom vigyázva, nehogy leégessem a nyelvem.
- Most már elmondod, hogy mi történt? – kérdezte gyengéd hangon. Nem akartam kirántani ebből a felhőtlen állapotából, ezért letettem a kakaómat az éjjeli szekrényre és nekiláttam elmesélni a történteket.
- A sulimban megtudták, hogy pszichiátriára kell járnom. Őrültnek neveztek. Egyszerűen már nem bírom tovább, hogy minden egyes nap a piszkálásuk kereszttüzében kell órákat eltöltenem – válaszoltam magam elé nézve. Nem teljesen ez volt az igazság. Az évek során már hozzászoktam ahhoz, hogy nincs egy kedves szavuk hozzám, ezért a beszólásuk nem tudott komolyabban megsérteni. Igazából Lana újbóli megjelenése volt az, ami felkavart. Mert pontosan tudtam, hogy mekkora hatalma van felettem és hogy mikre tud kényszeríteni. Ezt azonban nem mondhattam el Drew-nak. Nem tudhatott arról, hogy Lana megint a színre került. Tudtam, hogy mit tenne, ha tudomást szerezne róla és én nem akarom újra átélni azokat a borzalmakat, amiket ő segítségnek mer nevezni. Jó lenne ha tudnék erről valakivel beszélni, jó lenne ha itt lenne Kyle. Ő megértene engem.
Amióta megittam azt a bögre kakaót úgy éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Szörnyen szédültem, a végtagjaim elnehezedtek, olyan volt mintha bedrogoztak volna. Most már megértettem, hogy miért volt velem Drew ennyire törődő, hogy mi volt az eredeti célja.
- Ne törődj velük, Lena. Ne érdekeljen a véleményük. Mindenesetre felhívom az igazgatót. Elintézem, hogy magántanuló lehess. Nem teszlek ki újra a céltáblájukká – végigsimított az arcomon, szeretetteljesen beszélt velem. Az a baj, hogy ő olyan szeretetett érzet az irányomba, amiből én nem kértem. Nem igazán tudtam mit felelni a szavaira, ezért csak bólintottam és elmormogtam egy köszönömöt. – Hálás lehetsz nekem… nem mindenkinek van ilyen mostohatestvére – a keze az arcomról a melleimre csúszott, az ajkai pedig a nyakamat kezdték csókolni. A pillanat erejéig fel sem fogtam, hogy mi történik, mikor azonban eljutott a tudatomig teljesen ledermedtem.
- Drew… hagyj békén… kérlek… - megpróbáltam elhúzódni vagy eltolni magamtól, de a drogtól, amit minden bizonnyal a kakaómba tett teljesen erőtlen voltam. Összefogta a kezeimet a fejem felett, miközben a keze bugyimba csúszott.
A sötétség egyre inkább húzott magához, a látásom homályosult az utolsó dolog, amit még észleltem az eszméletvesztés előtt az az volt, hogy elkezd kihámozni a ruháimból.
*

Szörnyen hasogató fejfására ébredtem és arra, hogy az egész világ forgott velem. Nem tudtam, hogy mennyi idő lehetett, de kint sötétség volt, így levontam azt a következtetést, hogy éjszaka lehet. Nem teljesen emlékeztem arra, hogy mik történtek az eltelt pár órában. Lassan felültem az ágyon, mikor észrevettem, hogy teljesen meztelen vagyok, a ruháim pedig szétdobálva hevertek a szobám padlóján. Azonnal bepánikoltam. Rettegve néztem magam mellé, mikor nem láttam ott Drew-t egy hatalmas kő esett le a szívemről. Aztán, ahogy jobban belegondoltam a dologba attól még hogy nem fekszik mellettem bármi történhetett. Azonnal kimásztam az ágyamból és a szekrényemhez léptem, hogy belebújjak valami ruhába. Pont akkor vettem fel a nadrágomat, amikor kinyílt az ajtó, s belépett rajta Drew a kezében egy pohár vízzel. Azonnal hátrálni kezdtem, közben gyanakvóan méregettem.
- Gondoltam jól esne egy pohár hideg víz – az arcán most is ott volt az a nyugtalanítóan kedves mosoly.
- Mit tettél a kakaómba? Mit tettél velem? – támadtam le egyből.
- Csak gina volt – megrántotta a vállát úgy, mintha nem éppen egy parti drogról lenne szó. – Nem emlékszel arra, ami történt? – a mosolya szórakozott vigyorrá szélesedett. – Milyen kár… - vigyorogva rám kacsintott, majd letette a poharat az asztalomra utána pedig elhagyta a szobámat. Letaglózva rogytam le a földre, könnyek gyűltek a szemembe. Természetesen egyből a legrosszabbra gondoltam.
A fürdőbe mentem, ahol beálltam a zuhanyzóba és megengedtem magamra a hideg vizet. Leakartam mosni magamról még Drew érintésének gondolatát is, de ehhez sajnos kevés volt az egyszerű víz. A pillantásom a mosdószekrény egyik fiókján állapodott meg, ahol Drew a borotvapengéit tartotta. Kihúztam a fiókot, amiből kivettem az egyik pengét. Visszakuporodtam a vízsugár alá és feltűrtem a bal kezemen a pólóm ujját. Tedd le azt a pengét, Lea. Te sem akarod ezt - Lena nyugodtan beszélt, habár a hangján hallatszott az idegesség. De pontosan ezt akarom, gondoltam, ha már hangosan nem tudtam kimondani. Nem minket kellene vagdosnod, hanem annak kellene felnyitnod az ereit, aki ezt tette velünk! - Lana hangja már egyáltalán nem volt nevezhető nyugodtnak. Szörnyen indulatos volt és tehetetlenségében majd’ felrobbant. Tedd le azt a pengét, te depressziós gyökér! - Lana bántó szavai csak még inkább rásegítettek a folyamatra. Végighúztam a borotvapengét az alkarom vízszintes vonalban. Felszisszentem, ahogyan a penge a felsértette a bőrömet. Háromszor megismételtem ezt a mozdulatot, a vágásokból lassan folyni kezdett a vöröslő vér, ami éles kontrasztban állt a fehér bőrömmel. Már megint sokat segítettél, Lana - Hallottam meg újra a hangokat a fejemben, de azok most nem nekem intézték a mondanivalójukat, hanem egymásnak. Fogd be! - Üvöltött vissza Lana Lenának. Mind a ketten fogjátok be! Gondoltam, miközben a nyakamhoz szorítottam a pengét. Ha még egyszer meghallak titeket végzek magunkkal. Fenyegetőztem magamban, a kívánt hatást azonban elsikerült érnem, mert a hangok elhallgattak a fejemben. Nem tudom meddig ültem a hevesen csobogó vízsugár alatt, csak figyeltem ahogyan a sebeimből egyre lassabban folydogáló vér vörösre festi a vizet, majd eltűnik a lefolyóban. A vágásokra néztem a karomon, amik igaz még nagyon vörösek és érzékenyek voltak, de legalább már nem véreztek. Levettem a vizes ruháimat, s belebújtam a vastag köntösömbe és visszamentem a szobámba. Egyszerűen nem tudtam visszafeküdni az ágyamba a történtek vagy meg nem történtek után. A szekrényemből kivettem egy adag friss ágyneműt és takarót, amikkel megágyaztam magamnak a földön. Összegubóztam magam a vastag paplan alatt, s magamhoz öleltem a kutyás plüssömet. Újra könnyek szöktek a szemembe, ahogy visszagondoltam a történtekre, nem tudtam megálljt parancsolni a sírásnak, a sós könnyeim ringattak álomba.

*
Valaki mellettem fekszik. A kezében tartja a bal karomat, amin a friss vágásokat vizsgálja. Kinyitom a szemeimet és Kyle-t pillantom meg. Értetlenül nézek rá, nem tudok mit mondani a csodálkozástól, kell egy kis idő mire újra megtalálom a nyelvem.
- Te mit keresel itt? Hogyan kerültél ide? – ülök fel a földön, de a kezemet továbbra sem húzom el. Libabőrös leszek az érintése nyomán és nagyon jól esik, ahogy óvatosan simogatja a bőrömet.
- Álmodsz – feleli, miközben egy pillanatra rám néz, de aztán újra a sebeknek szenteli a figyelmét. Rosszallóan rázni kezdi a fejét és már felkészülök a dorgálásra, hogy nem kellene magamnak ártanom. – Ez így nem jó – A háta mögé nyúl, ahonnan előhúz egy teljesen új borotvapengét.
- Mégis mit akarsz azzal? – próbálom elrántani azonnal a kezemet, de nem tudom. Túl erősen tartja.
- Megmutatom máskor hogy csináld. – végigsimít a vénám mentén, majd fogja a pengét és egy hosszú vágást ejt. Felszisszenek, ahogyan megsebez.
- Ne csináld, Kyle. Ez fáj – rángatom a kezem, viszont ő továbbra is határozottan tartja. A sebből túlságosan is intenzíven kezd távozni a vöröslő vér. Kyle egy ideig csak megbabonázva figyeli a folyadék útját. – Kyle! Elfogok vérezni! – emelem meg kissé hisztérikusan hangomat, de szerintem nem csoda, hogy bepánikoltam.
- Nem, nem fogsz – előkap egy gézt a háta mögül és szorosan betekeri vele a sebet, majd ragasztószalaggal rögzíti az anyagot. – Így ni – elmosolyodik, s nyom egy puszit a karomra a kötés felett. Megborzongok, ahogyan az ajkai a bőrömhöz érnek. Tudom, hogy haragudnom kellene rá azért, amit tett, de mégsem haragszok rá, nem értem ezt az egész helyzetet. Az egyik pillanatban olyat kérdezek, ami egy hirtelen ötlet, de kimondom még mielőtt átgondolhatnám.
- Nem fekszel ide mellém? – nézek rá és már fel is készülök az elutasító válaszára ehelyett a szemei felcsillannak, s egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, miközben lefekszik mellém a földre. Magához von, én pedig készségesen simulok bele az ölelésébe. – Kár hogy csak álmodom – ha nem így lenne akkor lehet nem mertem volna beinvitálni az ágyamba, sőt majd’ biztos, hogy nem tettem volna meg.
- Az álmok könnyedén valóra válhatnak – suttogja a fülembe, mire jóleső borzongás futott át a testemen. – Holnap találkozunk, Lena – nyom egy puszit a nyakamra.

*

A telefonom rezgő jelzésére ébredtem. Direkt beállítottam egy emlékeztetőt, hogy el ne felejtsek elmenni a kezelésekre. Azonban most már teljesen feleslegesnek tartottam őket, mert szinte tűkön ülve várom a keddeket. Persze nem azért, hogy pszichomókusok vizsgálgassanak, hanem hogy Kyle-al tudjak egy kis időt tölteni. Az egyetlen emberrel, aki megért. Szinte reménykedve néztem magam mellé, hogy hátha tegnap este nem csak álom volt, de természetesen csalódnom kellett, mert nem feküdt mellettem senki.
Öltözködés közben pillantottam meg a karomon egy hosszú sebhelyet, amit nem én okoztam magamnak. Ráncoltam a szemöldökömet és törtem az agyam a válasz után. Akkor most álmodtam volna az este történteket vagy nem? Inkább az előbbi felé dől a mérleg, de azt akkor sem értettem, hogy hogyan kerülhetett a karomra az a sebhely.

4 megjegyzés:

  1. Ahhh imádooom ! Nem lehet elég szóval kifejezni , mennyire imádom ! (Szia én vagyok az a kommentelő aki megdicsérte a műved és megkért arra hogy nézd meg a blogját , csak van vagy hat email címem, csak szólni akartam hogy nevet változtattam Wattpadon, ClownPrincess538-ra XD ) Gyorsan hozd a kövit, mert -
    meg fogok bolondulni ! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik. Igyekszem a következővel, de így végzősként nem túl egyszerű feladat :D

      Törlés
  2. nagyon jó lett már vártam ezt a részt. nagyon jól írsz.
    gyorsan hozd a kövit mert már nagyon várom.

    VálaszTörlés
  3. örülök, hogy tetszik:) igyekszem a folytatással.

    VálaszTörlés