Második fejezet

Sziasztok! Megérkezett a második fejezet is, ami Lena szempontjából íródott. Kicsit nagyobb betekintést nyerhetünk a mostohatestvérével való kapcsolatába, illetve a személyiségek viselkedésébe. 

Remélem elnyeri a tetszéseteket, minden hozzászólásnak örülök:)

Kellemes olvasást!

Violet

2.fejezet

„Minden szörnyeteg ember.”

Los Angeles, Amerikai Egyesült Államok.
2014.05.09.

Lena Winters

- A helyemen ülsz, gyík – hallottam meg egy ismeretlen, de annál barátságtalanabb hangot. Az ebédlőben ültem a legtávolabbi asztalnál. Azt reméltem, hogy itt legalább békén hagynak. Lassan felnéztem és három lányt pillantottam meg, akik teljesen körbevettek. Azok a tipikus ribancok voltak, akik azt hitték, hogy övék a világ, csak mert anyuci meg apuci pénzeli őket. Érzelemmentes arccal végigmértem a bandát, majd csak visszafordultam az ebédemhez.
- Nem láttam ráírva a neved – válaszoltam anélkül, hogy felnéztem volna. Már hozzászoktam ahhoz, hogy a zaklatások céltáblája vagyok, ezért nem tudnak különösebben beletiporni a lelki világomba.
- Anyám egyik barátnője a pszichiátrián dolgozik és látott ott téged. Én mindig is tudtam, hogy őrült vagy. Azt azonban nem értem, hogy miért nem zártak be – Vettem egy mély levegőt, mielőtt még bármi olyat tettem volna, amit később megbánhatok. Nem voltam biztos abban, hogy sokáig eltűrném még azt, hogy az idegeimen táncolnak, ezért inkább felálltam, hogy elmenjek.  A hidrogénezett szőke, aki minden bizonnyal a ribanc falka vezetője lehetett csak nem adta fel. Amint elsétáltam volna mellette kitette elém a lábát, amiben kis híján elestem, de sikerült talpon maradnom, az egyensúlyozás közben azonban elejtettem a tálcámat, amiről a tányérok leesve darabokra törtek. Az egész ebédlő egy emberként fordult felém. – Gyerünk, takaríts fel magad után – Magam sem tudom miért, de lehajoltam, hogy összeszedjem a darabokat. – Másra úgyse vagy jó – Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Meddig hagyod még, hogy így bánjanak velünk? Ha nem állsz ki értünk sosem fognak békén hagyni - Hallottam meg az ismerős hangot a fejemben, a hangot ami már régóta nem hallatott magáról. Gyerünk, fogd meg azt a tányérdarabot és szúrd annak a kurvának a nyaki artériájába. Tedd meg! Ezek után biztosan nem fog velünk senki sem szívózni. Öld meg. Gyerünk, végezz vele - Lana hangja egyre erősödött, mikor pedig feleszméltem már a markomban szorongattam az egyik nagyobb, éles darabot.
- Nem! Hagyj békén! – eldobtam a tányérdarabot és a füleimre szorítottam a kezeimet, mintha így elhallgattathatnám a hangot a fejemben. Szánalmas vagy Lena. Hiába próbálkozol sosem fogsz tudni megszabadulni tőlem, hiszen a részed vagyok - A hang gonosz nevetésbe kezdett, mire én összegörnyedtem és egyre erősebben szorítottam a füleimet. Az arcomon könnyek kezdtek patakzani. Felugrottam a földről, s elrohantam még mielőtt újabb bántó szavakkal bombázhattak volna. Szinte magamon éreztem a megdöbbent pillantásokat és hallottam a gúnyos nevetést. Nem törődtem azzal, hogy még nem értek véget az óráim. Átmásztam az iskola kerítésén és hazafutottam.

*

Zokogva rontottam be a házunkba. A nappaliban azonban megtorpantam, mert a mostohabátyámat és a haverjait pillantottam meg. Bizonyára fontos dologban járhattak el, mert egy csomó papír ki volt terítve előttük. Bocsánatot akartam kérni a zavarásért, de képtelen voltam megszólalni. Tudtam, hogy Drew mennyire utálja, ha megzavarom, ezért már előre könnyek szöktem a szemembe. Pár másodperc erejéig csak néztem rájuk ők pedig vissza rám, aztán felrohantam az emeletre, besiettem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Háttal nekidőltem a nyílászárónak és zihálva lecsúsztam a földre. Átöleltem a térdeimet, s hagytam hogy eluralkodjon rajtam a zokogás. Nem sokkal később már hallottam a lépéseket és a kopogást, jobban mondva dörömbölést az ajtón.
- Lena mi történt? Nyisd ki az ajtót! – hallottam meg a mostohabátyám parancsoló hangját. Csak megráztam a fejem, mintha ő ezt látná. – Nem hallod? Nyisd ki azonnal! – a dörömbölés egyre erősebb lett, szinte beleremegett az egész ajtó. – Lena nem fogom még egyszer mondani! – a hangja egyre indulatosabbá vált, én pedig nem akartam még jobban felbosszantani, ezért összeszedve minden lélekjelenlétemet feltápászkodtam a földről és kinyitottam az ajtót. Amint résnyire nyitottam a nyílászárót már be is nyomult Drew a szobámba. – Végre. Mi történt veled? Nem iskolában kellene lenned? – a szemeivel megállás nélkül fürkészett, szinte hallottam, ahogyan kattognak az agyában a fogaskerekek, ahogyan próbált rájönni arra, hogy mi történhetett velem. Egyszerűen nem tudtam válaszolni, csupán még hevesebb zokogásba törtem ki. Láttam Drew-en, hogy még mondani akart volna valamit, de inkább csak szorosan magához ölelt. Nem szerettem vele lenni, de most mégis jól esett az ölelése. Szükségem volt arra, hogy kisírjam magam az erős karjai ölelésében. Miközben én a karjai között sírtam ő türelmesen ölelt, gyengéden beszélt hozzám és a hátamat simogatta nyugtatásként. Még sosem volt velem ennyire kedves meg törődő. – Bármi is történt, ami ennyire felzaklatott nekem nyugodtan elmondhatod – tolt el annyira magától, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Mosd meg az arcod addig én hozok neked egy bögre meleg kakaót – jelent meg egy mosoly az arcán, majd nyomott egy puszit a homlokomra és lement a konyhába. A fürdőszobába mentem, ahol a tükörbe nézve egyáltalán nem tetszett az, ami visszabámult rám. A szemeim vörösek voltak a sok sírástól, a hajam kócos. Felsóhajtottam és megmostam hideg vízzel az arcomat. Utána újra belenéztem a tükörbe és pár fokkal jobban néztem ki, s jobban is éreztem magam. Megfésülködtem, majd visszamentem a szobámba, ahol már ott várt Drew az ágyamon ülve a kezében egy gőzölgő bögre kakaóval. Felemelte a takarót jelezve, hogy másszak be. Bebújtam az ágyamba, habár kissé feszengve éreztem magam a közelsége miatt.
- Vigyázz, még forró – adta oda nekem a bögrét. Egy ideig türelmesen figyelte, ahogyan a kakaót fújkálom és kis kortyokban iszogatom vigyázva, nehogy leégessem a nyelvem.
- Most már elmondod, hogy mi történt? – kérdezte gyengéd hangon. Nem akartam kirántani ebből a felhőtlen állapotából, ezért letettem a kakaómat az éjjeli szekrényre és nekiláttam elmesélni a történteket.
- A sulimban megtudták, hogy pszichiátriára kell járnom. Őrültnek neveztek. Egyszerűen már nem bírom tovább, hogy minden egyes nap a piszkálásuk kereszttüzében kell órákat eltöltenem – válaszoltam magam elé nézve. Nem teljesen ez volt az igazság. Az évek során már hozzászoktam ahhoz, hogy nincs egy kedves szavuk hozzám, ezért a beszólásuk nem tudott komolyabban megsérteni. Igazából Lana újbóli megjelenése volt az, ami felkavart. Mert pontosan tudtam, hogy mekkora hatalma van felettem és hogy mikre tud kényszeríteni. Ezt azonban nem mondhattam el Drew-nak. Nem tudhatott arról, hogy Lana megint a színre került. Tudtam, hogy mit tenne, ha tudomást szerezne róla és én nem akarom újra átélni azokat a borzalmakat, amiket ő segítségnek mer nevezni. Jó lenne ha tudnék erről valakivel beszélni, jó lenne ha itt lenne Kyle. Ő megértene engem.
Amióta megittam azt a bögre kakaót úgy éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Szörnyen szédültem, a végtagjaim elnehezedtek, olyan volt mintha bedrogoztak volna. Most már megértettem, hogy miért volt velem Drew ennyire törődő, hogy mi volt az eredeti célja.
- Ne törődj velük, Lena. Ne érdekeljen a véleményük. Mindenesetre felhívom az igazgatót. Elintézem, hogy magántanuló lehess. Nem teszlek ki újra a céltáblájukká – végigsimított az arcomon, szeretetteljesen beszélt velem. Az a baj, hogy ő olyan szeretetett érzet az irányomba, amiből én nem kértem. Nem igazán tudtam mit felelni a szavaira, ezért csak bólintottam és elmormogtam egy köszönömöt. – Hálás lehetsz nekem… nem mindenkinek van ilyen mostohatestvére – a keze az arcomról a melleimre csúszott, az ajkai pedig a nyakamat kezdték csókolni. A pillanat erejéig fel sem fogtam, hogy mi történik, mikor azonban eljutott a tudatomig teljesen ledermedtem.
- Drew… hagyj békén… kérlek… - megpróbáltam elhúzódni vagy eltolni magamtól, de a drogtól, amit minden bizonnyal a kakaómba tett teljesen erőtlen voltam. Összefogta a kezeimet a fejem felett, miközben a keze bugyimba csúszott.
A sötétség egyre inkább húzott magához, a látásom homályosult az utolsó dolog, amit még észleltem az eszméletvesztés előtt az az volt, hogy elkezd kihámozni a ruháimból.

*

Szörnyen hasogató fejfására ébredtem és arra, hogy az egész világ forgott velem. Nem tudtam, hogy mennyi idő lehetett, de kint sötétség volt, így levontam azt a következtetést, hogy éjszaka lehet. Nem teljesen emlékeztem arra, hogy mik történtek az eltelt pár órában. Lassan felültem az ágyon, mikor észrevettem, hogy teljesen meztelen vagyok, a ruháim pedig szétdobálva hevertek a szobám padlóján. Azonnal bepánikoltam. Rettegve néztem magam mellé, mikor nem láttam ott Drew-t egy hatalmas kő esett le a szívemről. Aztán, ahogy jobban belegondoltam a dologba attól még hogy nem fekszik mellettem bármi történhetett. Azonnal kimásztam az ágyamból és a szekrényemhez léptem, hogy belebújjak valami ruhába. Pont akkor vettem fel a nadrágomat, amikor kinyílt az ajtó, s belépett rajta Drew a kezében egy pohár vízzel. Azonnal hátrálni kezdtem, közben gyanakvóan méregettem.
- Gondoltam jól esne egy pohár hideg víz – az arcán most is ott volt az a nyugtalanítóan kedves mosoly.
- Mit tettél a kakaómba? Mit tettél velem? – támadtam le egyből.
- Csak gina volt – megrántotta a vállát úgy, mintha nem éppen egy parti drogról lenne szó. – Nem emlékszel arra, ami történt? – a mosolya szórakozott vigyorrá szélesedett. – Milyen kár… - vigyorogva rám kacsintott, majd letette a poharat az asztalomra utána pedig elhagyta a szobámat. Letaglózva rogytam le a földre, könnyek gyűltek a szemembe. Természetesen egyből a legrosszabbra gondoltam.

A fürdőbe mentem, ahol beálltam a zuhanyzóba és megengedtem magamra a hideg vizet. Leakartam mosni magamról még Drew érintésének gondolatát is, de ehhez sajnos kevés volt az egyszerű víz. A pillantásom a mosdószekrény egyik fiókján állapodott meg, ahol Drew a borotvapengéit tartotta. Kihúztam a fiókot, amiből kivettem az egyik pengét. Visszakuporodtam a vízsugár alá és feltűrtem a bal kezemen a pólóm ujját. Tedd le azt a pengét, Lea. Te sem akarod ezt - Lena nyugodtan beszélt, habár a hangján hallatszott az idegesség. De pontosan ezt akarom, gondoltam, ha már hangosan nem tudtam kimondani. Nem minket kellene vagdosnod, hanem annak kellene felnyitnod az ereit, aki ezt tette velünk! - Lana hangja már egyáltalán nem volt nevezhető nyugodtnak. Szörnyen indulatos volt és tehetetlenségében majd’ felrobbant. Tedd le azt a pengét, te depressziós gyökér! - Lana bántó szavai csak még inkább rásegítettek a folyamatra. Végighúztam a borotvapengét az alkarom vízszintes vonalban. Felszisszentem, ahogyan a penge a felsértette a bőrömet. Háromszor megismételtem ezt a mozdulatot, a vágásokból lassan folyni kezdett a vöröslő vér, ami éles kontrasztban állt a fehér bőrömmel. Már megint sokat segítettél, Lana - Hallottam meg újra a hangokat a fejemben, de azok most nem nekem intézték a mondanivalójukat, hanem egymásnak. Fogd be! - Üvöltött vissza Lana Lenának. Mind a ketten fogjátok be! Gondoltam, miközben a nyakamhoz szorítottam a pengét. Ha még egyszer meghallak titeket végzek magunkkal. Fenyegetőztem magamban, a kívánt hatást azonban elsikerült érnem, mert a hangok elhallgattak a fejemben. Nem tudom meddig ültem a hevesen csobogó vízsugár alatt, csak figyeltem ahogyan a sebeimből egyre lassabban folydogáló vér vörösre festi a vizet, majd eltűnik a lefolyóban. A vágásokra néztem a karomon, amik igaz még nagyon vörösek és érzékenyek voltak, de legalább már nem véreztek. Levettem a vizes ruháimat, s belebújtam a vastag köntösömbe és visszamentem a szobámba. Egyszerűen nem tudtam visszafeküdni az ágyamba a történtek vagy meg nem történtek után. A szekrényemből kivettem egy adag friss ágyneműt és takarót, amikkel megágyaztam magamnak a földön. Összegubóztam magam a vastag paplan alatt, s magamhoz öleltem a kutyás plüssömet. Újra könnyek szöktek a szemembe, ahogy visszagondoltam a történtekre, nem tudtam megálljt parancsolni a sírásnak, a sós könnyeim ringattak álomba.

*

Valaki mellettem fekszik. A kezében tartja a bal karomat, amin a friss vágásokat vizsgálja. Kinyitom a szemeimet és Kyle-t pillantom meg. Értetlenül nézek rá, nem tudok mit mondani a csodálkozástól, kell egy kis idő mire újra megtalálom a nyelvem.
- Te mit keresel itt? Hogyan kerültél ide? – ülök fel a földön, de a kezemet továbbra sem húzom el. Libabőrös leszek az érintése nyomán és nagyon jól esik, ahogy óvatosan simogatja a bőrömet.
- Álmodsz – feleli, miközben egy pillanatra rám néz, de aztán újra a sebeknek szenteli a figyelmét. Rosszallóan rázni kezdi a fejét és már felkészülök a dorgálásra, hogy nem kellene magamnak ártanom. – Ez így nem jó – A háta mögé nyúl, ahonnan előhúz egy teljesen új borotvapengét.
- Mégis mit akarsz azzal? – próbálom elrántani azonnal a kezemet, de nem tudom. Túl erősen tartja.
- Megmutatom máskor hogy csináld. – végigsimít a vénám mentén, majd fogja a pengét és egy hosszú vágást ejt. Felszisszenek, ahogyan megsebez.
- Ne csináld, Kyle. Ez fáj – rángatom a kezem, viszont ő továbbra is határozottan tartja. A sebből túlságosan is intenzíven kezd távozni a vöröslő vér. Kyle egy ideig csak megbabonázva figyeli a folyadék útját. – Kyle! Elfogok vérezni! – emelem meg kissé hisztérikusan hangomat, de szerintem nem csoda, hogy bepánikoltam.
- Nem, nem fogsz – előkap egy gézt a háta mögül és szorosan betekeri vele a sebet, majd ragasztószalaggal rögzíti az anyagot. – Így ni – elmosolyodik, s nyom egy puszit a karomra a kötés felett. Megborzongok, ahogyan az ajkai a bőrömhöz érnek. Tudom, hogy haragudnom kellene rá azért, amit tett, de mégsem haragszok rá, nem értem ezt az egész helyzetet. Az egyik pillanatban olyat kérdezek, ami egy hirtelen ötlet, de kimondom még mielőtt átgondolhatnám.
- Nem fekszel ide mellém? – nézek rá és már fel is készülök az elutasító válaszára ehelyett a szemei felcsillannak, s egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, miközben lefekszik mellém a földre. Magához von, én pedig készségesen simulok bele az ölelésébe. – Kár hogy csak álmodom – ha nem így lenne akkor lehet nem mertem volna beinvitálni az ágyamba, sőt majd’ biztos, hogy nem tettem volna meg.
- Az álmok könnyedén valóra válhatnak – suttogja a fülembe, mire jóleső borzongás futott át a testemen. – Holnap találkozunk, Lena – nyom egy puszit a nyakamra.

*

A telefonom rezgő jelzésére ébredtem. Direkt beállítottam egy emlékeztetőt, hogy el ne felejtsek elmenni a kezelésekre. Azonban most már teljesen feleslegesnek tartottam őket, mert szinte tűkön ülve várom a keddeket. Persze nem azért, hogy pszichomókusok vizsgálgassanak, hanem hogy Kyle-al tudjak egy kis időt tölteni. Az egyetlen emberrel, aki megért. Szinte reménykedve néztem magam mellé, hogy hátha tegnap este nem csak álom volt, de természetesen csalódnom kellett, mert nem feküdt mellettem senki.
Öltözködés közben pillantottam meg a karomon egy hosszú sebhelyet, amit nem én okoztam magamnak. Ráncoltam a szemöldökömet és törtem az agyam a válasz után. Akkor most álmodtam volna az este történteket vagy nem? Inkább az előbbi felé dől a mérleg, de azt akkor sem értettem, hogy hogyan kerülhetett a karomra az a sebhely.

Első fejezet

Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet, amit a férfi főszereplő szemszögéből írtam. Megtörténik az első találkozás Lena és Kyle között, ahogyan a lány betegségét is megismerhetjük kicsit közelebbről. Köszönöm szépen az eddigi feliratkozókat, kommenteket és pipákat. Nagyon örülnék, ha megírnátok a véleményeteket a fejezetről. Kellemes olvasást!:)

Violet

1.fejezet

„Az Ördög létezik. 

És nem egy vörös férfi szarvakkal és patákkal, hanem gyönyörű.

Egy bukott angyal és egyszer Ő volt Isten kedvence”

Briarcliff Magánpszichiátriai Intézet, Los Angeles, Amerikai Egyesült Államok
2014.05.03.
Kyle Spencer

Mindig, ha sikerül elaludnom, ugyanazt álmodom. Az iskola folyosóján sétálok a kezemben egy automata fegyverrel. Rezzenéstelen arccal nyitok be a tantermekbe és zúdítok golyózáport a bent lévőkre. Nem érdekel, ha akadnak túlélők. Sorra haladok a termeken, s könyörtelenül végzek a diáktársaimmal. Nem hat meg se a sírásuk, se a könyörgésük, de a haláluk sem okoz örömöt. Nem tudom, miért csinálom, egyszerűen úgy érzem, hogy meg kell tennem. Úgy érzem, ölnöm kell, mert csak így érezhetem magam igazán élőnek. Miután végigsétáltam az intézményen, hazaindulok mintha semmi sem történt volna. Nem tudom hány embert öltem vagy sebesítettem meg, csak azt tudom, hogy nem hagyok mást magam után csak szenvedést és fájdalmat.

A rémálomból a fülsértő reggeli ébresztő rántott ki. Ahogy kinyitottam a szemeimet fehér falak bámultak vissza rám. Már lassan három éve ébredek minden reggel ugyanerre a kilátásra. Csoda, hogy eddig nem őrültem bele ebbe a steril környezetbe. Igaz, hogy tiltja a szabály, de én teleaggattam a falamat különféle rajzokkal, amiket a szabad foglalkozáson szoktam készíteni. Mindegyik kép fekete-fehér és halottakat ábrázol. A kedvencem a legfrissebb alkotásom, amin egy fiatal középhosszú hajú lány van, aki egy kádban fekszik felvágott erekkel és égő cigarettával a szájában.
Gyönyörű.
Sajnos nem gyönyörködhettem sokáig benne, mert az egyik felügyelő már nyitotta is az ajtómat.

- Mozgás, Spencer! Elég régóta itt rohadsz már ahhoz, hogy tudd a rendet. Vagy azt akarod, hogy emlékeztesselek rá? – egy szadista vigyor jelent meg a férfi arcán, miközben megütögette az oldalára csatolt gumibotot.

- Nem kell Frank, köszönöm. Tökéletesen emlékszem a múltkori leckére – jelent meg egy műmosoly az arcomon, miközben felálltam az ágyamról. Éles fájdalom nyilallt a hátamba, de nem adtam volna meg a felügyelőnek azt az örömöt, hogy lássa a szenvedést az arcomon. Pár nappal ezelőtt elég komoly verést kaptam a Frank féle bandától. Nem az volt a baj, hogy édességet loptam a konyháról, hanem az, hogy elkaptak. Sebaj, legközelebb majd ügyesebb leszek.

Kisétáltam a folyosóra és csatlakoztam az étkező felé tartókhoz. A helyiség bejáratánál beálltam a sorba, hogy megkapjam a napi gyógyszeradagomat. Miután megkaptam a kis műanyag pohárkát, egyből lehúztam a tartalmát. Már rég elveszítettem a fonalat, hogy mikkel tömnek. Bármit is veszek be az biztos, hogy szart sem érnek.

Egyedül reggeliztem, mint mindig. Persze megtehetném, hogy odaülök valaki mellé, de nem igazán vonz az itteni tökkelütöttek társasága. Megvagyok én egyedül is. Egyáltalán nem siettem az evéssel, miután végeztem pedig a társalgó felé indultam, hogy ott várjam meg még beszólítanak vizsgálatra. Zsebre tett kezekkel, fütyörészve sétáltam. Nem zavartattam magam, hogy úgynevezett külsősök is vannak itt, tehát olyanok, akik nem az intézmény lakói, csak idejárnak kezelésre vagy szakmai gyakorlatra. Mivel amióta itt vagyok még nem támadtam meg senkit és verekedést sem provokáltam, ezért szabadon járkálhatok az intézményben az az aprócska tény ellenére is, hogy tömeggyilkos vagyok. Vagyis annak tartanak, de én nem emlékszek arra, hogy több tucat embert megöltem volna. Az csak egy folyton visszatérő álom, semmi több.

Mondjuk, szívesebben tölteném a szabadidőmet a pszichopatáknak elkerített részlegben. Velük mindig is jobban megtaláltam a közös hangot, mint az itteni gyógyegerekkel.
Ahogy befordultam az egyik folyosón teljes lendülettel nekem rohant egy lány. Igaz, én sem figyeltem magam elé, de ő még inkább nem, mert folyamatosan a háta mögé tekintgetett, mintha menekülne valaki elől. A becsapódás ereje nem lökött ki az egyensúlyomból, de ahhoz elég volt, hogy háttal nekizuhanjak a falnak. Reflexszerűen a kezeimet a lány dereka köré fontam és magamhoz rántottam, nehogy visszapattanjon a lendülete miatt és a földön kössön ki. Világosbarna hosszú haja volt, a nagy őzikeszemei vörösek voltak a sírástól, az arca nedves volt a könnyeitől.

- Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – néztem egyenesen a barna szemeibe, ő is viszonozta a pillantásomat, olyan tekintete volt, mintha egyenesen a lelkembe látna. Nem válaszolt a kérdésemre és én sem mondtam mást, csupán szótlanul néztünk egymásra. A szépsége teljesen lenyűgözött, a testünk szorosan egymáshoz simult, a szívem hevesen kezdett verni, már nagyon rég éreztem ilyet. Igaz, hogy még egy szót sem váltottunk, de én már akkor tudtam, hogy a lány különleges számomra. A pillanatot egy erős férfihang törte meg.

- Lena! Lena! Állj már meg! – amint a lány is meghallotta a hangot a szemeibe páni félelem kúszott és ügyetlenül megpróbált elhúzódni tőlem, de nem volt elég gyors, mert mielőtt elléphetett volna az ingerült hang tulajdonosa megállt mellettünk. Csak pár évvel lehetett idősebb nálam, az arca ki volt pirosodva a futástól. Úgy nézett ki, mint aki egy ideje üldözi már a lányt. – Te meg mégis mit képzelsz magadról? És mit csinálsz itt ezzel a kriplivel? – ordított ránk, miközben elrántotta rólam a lányt és erősen megrázta. A lány szemeiből újra potyogni kezdtek a könnyek, de egy hang sem jött ki a torkán. Nem kellett agysebésznek lennem ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy a köztük lévő kapcsolat nem lehet valami rózsás. Tudtam, hogy semmi közöm sincsen hozzájuk, de úgy éreztem, hogy meg kell védenem a lányt.

- Nem kellene ilyen durván bánnod vele – a hangom teljesen nyugodt volt, egyenesen a férfi szemeibe néztem. Fizikailag sokkal nagyobb fölényben volt, de én mindig is a félelemérzet híján voltam. Emiatt nincs olyan dolog, amire ne lennék képes. A tag nem szólt egy szót sem, csak haragosan bámult rám és egyik pillanatról a másikra behúzott nekem. Az ütés ereje a földre vitt, a szám felszakadt, de a tompa fájdalom legkisebb jelét sem mutattam.

- Nem kellene beleütnöd az orrod mások dolgába – több arroganciával a hangjában nem is mondhatta volna. Karon ragadta a lányt és elvonszolta abba az irányba, amelyből érkeztek. Le sem vettem a szemeimet a lányról, miközben elráncigálta a férfi, ő is viszonozta a pillantásaimat és óvatosan integetett, mielőtt befordultak volna a következő folyosóra. Feltápászkodtam a földről, majd bementem a dokim rendelőjébe.

- Üdv – vetettem oda neki, közben helyet foglaltam a fekete bőrkanapén.

- Helló, Kyle – köszönt Dr. Arden, miközben kikereste az egyik fiókjából az én mappámat. – Mi történt az arcoddal? Verekedtél valakivel? – kérdezte mindenféle kertelés nélkül. Folyamatosan pásztázta az arcom érzelmek után kutatva, de mint mindig, most is közömbös arckifejezés bámult vissza rá.
- Nem nevezném verekedésnek. Én nem ütöttem vissza – válaszoltam egyhangúan, de kár volt, mert azonnal jött a pszichiáter szarságával és kombinálni kezdte a dolgokat, csak hogy aztán egy lappangó vulkánnak állíthasson be, ami ha egyszer kitör akkor hullákat hagy maga után.

- Mit érzel most? – tette fel a következő kérdését fel sem pillantva az ádáz jegyzetelésből.

- Minden egyes alkalommal felteszi ezt a kérdést és én minden egyes alkalommal ugyanazt felelem. Ürességet érzek – amint kimondtam rájöttem, hogy ez nem igaz. Amióta megláttam azt a lányt, csak ő jár a fejemben. – Vagyis… találkoztam ma egy lánnyal. Igaz nem beszéltünk egymással, de úgy érzem, hogy vele jól ki tudnék jönni. Úgy érzem, hogy ő megértene engem – nem tudom, hogy miért voltam ezekben annyira biztos. Számomra nagyon sokat számít az első benyomás, az a lány pedig olyannak tűnt, amilyen én vagyok. Legalábbis nagyon hasonlónak, és nem azért mert neki is pszichiáterhez kell járnia.

- Ez a lány… ő is az intézmény lakója? – kérdezte a doktor, akinek a szemébe most először meglepettség tükröződött. Nem éppen olyannak ismer, aki a társas kapcsolatok híve. Sőt a magányt sokkal jobban szeretem, nem igazán tudom elviselni az embereket. Sokuktól kedvem támad fegyvert ragadni és tömeggyilkossá válni. Legalábbis ilyen gondolatok játszódnak le a fejemben. Eljátszadozok azzal a lehetőséggel, hogy megölöm őket. De ezek a fantáziák még nem fajultak ténylegességig.

- Nem. Ő csak idejár kezelésre. Azt hiszem – nagyon sok esély volt erre, hiszem mi mást keresne egy elmegyógyintézetben? Ráadásul pont Briarcliffben.

- Ó… csak nem Lena Winters-ről van szó? – nem mondtam semmit csak bólintottam. Igaz a lány nem mutatkozott be, de hallottam, ahogyan az a pasas így szólította. – Figyelj Kyle, nem tartom jó ötletnek, hogy Lenával barátkozz. Az a lány nagyon beteg, még ha nem is tűnik annak – eleinte nyugodtan hallgattam, ahogyan attól az egyetlen személytől is el akarnak tiltani, akivel jól ki tudnék jönni, de mikor úgy állította be, mintha őrült lenne, elszakadt egy húr. Felálltam a fotelből és erőteljesen a doki asztalára csaptam.

– Miért lenne beteg vagy őrült? Csak azért mert más, mint a többiek? – ordítottam a pszichiáterre, akit egy pillanatra sem lepte meg a reakcióm. Már túl régóta kezelt ahhoz, hogy meglepődjön a dühkitörésemen.

- Nyugodj meg, Kyle. Én nem az ellenséged vagyok. Lena disszociatív személyiségzavarban szenved – bizonyára láthatta az arcomon az értetlenséget, mert lefordította a szakmaszlagot olyan nyelvre, amit én is érthetek.  – Ez azt jelenti, hogy három személyisége van. Ha nem szólt egy szót sem, akkor te bizonyára Leával találkozhattál, aki a gyengébbik alszemélyisége. Ő akkor tud érvényesülni, hogyha depresszióba esik vagy valamilyen félelmetes helyzetbe kerül a főszemélyiség. Lena a főszemélyiség, ő olyan, mint te, mikor éppen nem dühöngsz. Teljesen ártalmatlan lenne és jóváhagynám azt, hogy barátkozz vele, de ott van Lana. Ő az erősebbik alszemélyiség, aki magának akarja az irányítást, irigy a főszemélyiségre. Ő a védelmező, aki akkor a legerősebb, hogyha veszélyhelyzet van. Ő örömét leli mások szenvedésében, egy szociopata. Önmagára és másokra is veszélyes. Az igaz, hogy mostanában nem próbált felszínre törni, hála a gyógyszereknek, de bármikor újra felébredhet – a doktor úgy adta elő ezt az egész kis magyarázatot, mintha valamilyen szörnyről lenne szó. Ahhoz kétség sem fér, hogy rettegtek Lanától, de könyörgöm, ő mégis csak egy ember. Ha már követett volna el gyilkosságot, akkor megérteném ezt az egész elővigyázatosságot, de attól hogy valaki túlzottan nárcisztikus, nem kell egyből kényszerzubbonyt adni rá és gumiszobába zárni. Az orvos további mondandóját szinte meg sem hallottam, csupán az az egy dolog járt az eszemben, hogy meg kell ismernem azt a lányt.

A terápia végezetével a doktor levonta ugyanazt a diagnózist, mint minden egyes alkalommal, hogy abba a tipikus csendes gyilkos kategóriába tartozok és, hogy addig ne is reménykedjek a gyógyulásban, még nem tudok szembenézni a tetteimmel. A probléma csak annyi, hogy nem érzem magam betegnek. Sőt. Még sohasem éreztem magam ilyen jól. Kiléptem a rendelőből és fütyörészve az udvarra indultam. Az egyik sarkon hirtelen elém lépett az a lány, aki egyszer a mai nap folyamán már letarolt.

- Lena vagyok és megszerettem volna köszönni, hogy kiálltál értem – egyenesen a szemeimbe fúrta az övéit. Az igéző tekintete teljesen magával ragadott és nem engedett. – Sajnálom, hogy bántott a mostohabátyám – a kezével végigsimított a felszakadt ajkamon. Egy ideig nem válaszoltam, csupán néztem rá. A bőre selymes volt, s az egész testem libabőrös lett, ahogy a számhoz ért.
- Ne sajnáld. Bármikor újra megtenném – mondtam, miután elvette a kezét. – Kyle vagyok, az itteniek szerint pszichopata – nyújtottam kezet.

- Engem szimplán csak őrültnek tartanak. Nagyon örültem a találkozásnak, Kyle – egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust, miközben kezet fogott velem.

- Meg akarlak ismerni, Lena – mondtam minden kertelés nélkül, közben még mindig fogtam a kezét. A lány először végigmért, aztán lassan elmosolyodott.

- Nem hallottad azt a részt, mikor azt mondtam, hogy őrült vagyok? Nem inkább normális lányokkal kellene barátkoznod? – felvonta az egyik szemöldökét és kissé oldalra döntötte a fejét, az arcán játékos mosoly húzódott.

- Nem szeretem a normális dolgokat – jelent meg egy féloldalas mosoly az arcomon. – Nem lenne szabad találkoznom veled, de nem tilthatnak el az egyetlen olyan embertől, aki nem vált ki undort és szánalmat belőlem – kisimítottam egy tincset a szeméből és a füle mögé tűrtem. – Minden kezelésed után találkozzunk az udvar legvégénél lévő padnál. Ott foglak várni – arra semmi esély sem volt, hogy nyilvános mutatkozzunk együtt a doktor szavai után. Szerencsére a pszichopaták kreatívak.

- Ott leszek – bólintott a lány. – Most azonban mennem kell. Drew nem láthat minket együtt – pillantott kissé idegesen a háta mögé attól félve, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet ott a mostohatestvére. – Egy hét múlva találkozunk – szorította meg a kezem, majd hátat fordított és elfutott. Addig figyeltem még el nem tűnt a látótávolságomból. Hirtelen sarkon fordultam, s az egyik kapura néző ablakhoz siettem. Pont időben értem oda ahhoz, hogy lássam még Lenát beszállni a járműbe. Mikor visszanézett az épületre a tekintetünk összekapcsolódott. Integettem neki, mire ő alig láthatóan elmosolyodott, mielőtt beült volna az autóba.

Tomboltak bennem az érzelmek, ami nagyon furcsa volt számomra, mivel eddig nem éreztem semmi mást, csupán ürességet. Mintha hiányozna valami az életemből. És tényleg hiányzott, de most végre sikerült ráakadnom.

A szabadidő további részét az udvar hátsó részén töltöttem, ahol a padon ülve cigivel a számban rajzolgattam. A cigaretta természetesen tiltott terméknek számított, viszont aki ügyes volt, az könnyedén megszerezhette. Egyik ápolónő a kelleténél szorosabb kapcsolatot ápol velem. Mondjuk ki. Kúrogatom.

Nála pedig mindig van két doboz cigaretta, amikből gyerekjáték elcsenni pár szálat. Miután megvan a cigi, már csak arra kell vigyázni, hogy ne kapjanak el vele, mert az elég komoly szankciókat tud maga után vonni. Az udvar ezen területén azonban nyugodtan lehetek, mert erre nem jár senki. Legalábbis nagyon ritkán. A hosszú évek alatt pedig már meg tudtam figyelni, hogy milyen időközönként fordul meg erre pszichiátriai alkalmazott.

Nagyot slukkoltam a cigarettából, a füstöt pedig lassan kifújtam. Erről a káros szenvedélyemről sosem tudtam lemondani. Az előttem lévő lapon közben egyre inkább kibontakozott a rajz. Már csak pár simítás és teljesen kész lesz.

A rajz Lenát ábrázolta, ahogyan a karjaim között fekszik elvágott torokkal. A felnyitott nyaki artériából kiözönlő vér mindent beborít. Én is tiszta vér vagyok, a kezemben pedig ott tartom a gyilkos fegyvert. 

Prológus

Sziasztok! Megnyitott a blog és meghoztam a történet prológusát is. Itt is köszönöm szépen azoknak, akik közreműködtek, főleg Skyler Wilsonnak, aki nem csak a sablont készítette el, de még a bétázást is bevállalta. Lehet, hogy lesznek olyan dolgok, amik a prológus után kérdéseket vetnek fel, de később mindenre választ kaptok. A véleményeknek nagyon örülök legyenek azok kérdések vagy építő kritikák. A fejezetek hetente hétfőn fognak érkezni. Kellemes olvasást!

Violet

Prológus

„Szörnyetegek még pedig léteznek. Köztünk élnek”

Yosemite Nemzeti Park, California, Amerikai Egyesült Államok.
2010. június 18.

Lana Winters

Kellemes júniusi este volt. Az ég tiszta volt, nem csúfították csúnya, komor esőfelhők. Az égbolton teljes fényében tündökölhetett a Hold és körülötte a csillagok, mint megannyi szentjánosbogár. Hála az égitestek ragyogó fényének a környékre sem ereszkedett sötét függöny, a természet utánozhatatlan fényével megvilágította az erdőséget. Az idő még a késői óra ellenére is meleg volt, de az enyhe, hűvös szellőnek köszönhetően nem volt fülledt az este. A Nap nyugovóra tértével a Yosemite Park éjszakai állatvilága életre kelt. Apró rágcsálók igyekeztek élelmet gyűjteni kerülve a fürkésző szárnyas ragadozók pásztázó tekintetét. Baglyok kommunikáltak egymással vagy éppen csaptak le a magasból az áldozataikra.

A tisztás közepén lévő nagydarab faházból hangos diszkózene szűrődött ki, az épület szinte beleremegett a mélyláda dübörgésébe. A tábortűz körül fiatalok ültek, akik körül több tucat üres sörös doboz vagy töményebb szeszesital már kiürült üvege hevert. Voltak, akik éppen az egyik kidőlt tölgyről szívtak fel pár csíkot, de olyanok is, akik gyógyszereket törtek össze vagy éppen nyeltek le egészben alkohollal kísérve. Ahogy egyre illumináltabb állapotba kerültek, vagy teljesen kidőltek, vagy belemerültek a testi élvezetekbe egy másik – vagy akár több – féllel. Már egy teljesen más dimenzióban jártak, így levetkőzték minden gátlásukat, a szégyenérzetükkel együtt.

- Undorítóak – mondtam a mellettem guggoló férfinak, akivel az egyik dús bokor mögül figyeltük már két órája a történéseket. – És Lena még velük akart barátkozni – felhorkantam. – Szerintem nincs annyi alkohol a földön, hogy ő belenyúljon egy fiú nadrágjába. – kis híján felnevettem magam, ahogyan elképzeltem itt a lányt.

- És ő még azt hiszi, hogy mind ezt magad miatt teszed. Előbb-utóbb úgyis rá fog ébredni arra, hogy ezt értetek csinálod és nem csak magad miatt. Valakinek ki kellett már állnia értetek és mind a ketten tudjuk, hogy se Lena, se Lea sem tette volna ezt meg. Te vagy az egyetlen, aki elég erős hozzá – a férfi szavai erőt öntöttek belém és a megmaradt kételyeimet is eltörölték.

- Igazad van. Ezt értünk teszem – bólintottam, s megszorítottam a kezemben lévő benzineskanna fülét, majd ellenőriztem a doboz gyufát is a zsebemben, ami a pillangókésem, egy darab lánc és egy lakat mellett lapult.

Egy újabb óra elteltével a táborozó csapat minden tagja visszavonult a faházba, hogy eltegyék magukat másnapra vagy, hogy még inkább beálljanak.

- Itt az idő – hallottam a férfi hangját.

Vettem egy mély lélegzetet és lassan felegyenesedtem. Összehúztam magam, s olyan óvatosan lopakodtam, ahogyan azt két benzineskannával csak lehet. Miután elértem az épületet, szorosan a falához lapulva haladtam tovább a bejárat felé. Odaérve kivettem a zsebemből a láncot, amit átfűztem a vastag, fém kilincseken, aztán pedig egy lakattal rögzítettem. Elég szorosra húztam ahhoz, hogy az ajtót ne lehessen kinyitni.

– Ügyes vagy, csak így tovább. Most a kannákat – a férfi folyamatosan biztatott, mondta, hogy mit csináljak, de ő nem segített. Lecsavartam az egyik kanna tetejét és elkezdtem körbelocsolni az épületet. Miután ezzel végeztem elővettem a gyufásdobozomat, aminek életre keltettem az egyik szálát. A kiszáradt fadeszkák pillanatok alatt tűzre kaptak, ami gyorsabb iramban terjedt, mint azt gondoltam. Egy elégedett mosoly jelent meg az arcomon, miközben megbabonázva figyeltem, ahogyan a lángnyelvek felemésztik a házat.

 – Még nem vagy kész, Lana – a férfi hangja visszarántott a jelenbe. A másik kannát a kint hagyott ruháikra locsoltam, amiket aztán bedobáltam az egyetlen ablakon. A benzinnel átáztatott textileket pár újabb gyufaszál lobbantotta lángra, így már nem csak a faház külső tere, hanem a belső is égett.
Hamarosan a bent lévők köhögni kezdtek a tüdejüket maró füsttől, kétségbeesetten rángatták a bejárati ajtót, de a lánc szorosan tartott, így nem volt esélyük kijutni. Ahogy a forró lángnyelvek nyaldosni kezdték a bőrüket, eget rengető sikoltozásba kezdtek. A levegő égett hús szagával keveredett, aminek orrfacsaró bűze volt. Mégis mit tettél Lana? Ártatlanokat öltél meg, egy szörnyeteg vagy… egy szörnyeteget csináltál belőlünk is! - üvöltött Lena a fejemben, de nem volt beleszólása a történésekbe. Most én irányítottam.

- Ugyan, Lena. Elfelejtetted azt a rengeteg szörnyűséget, amit velünk tettek? Négy éve folyamatosan piszkáltak, kiközösítettek minket és te még mindig őket véded? Komolyan azt hitted egy pillanatig is, hogy befogadtak volna minket? Ennyire hülye még te sem lehetsz! Nem csinálok semmi mást, csupán magunkat védem, és még én vagyok a szörnyeteg? – kiabáltam a hanggal a fejemben. Lett volna más út, nem kellett volna ezt tenned… - mondta most már jóval halkabban, beletörődve abba, hogy semmi beleszólása sincs a történésekbe. – Lehet, hogy nem kellett volna. De a férfi azt mondta, hogy ez az egyetlen út, hogy kamatosan fizetniük kell a tetteikért. És igaza van – válaszoltam, miközben a mellettem álló férfire pillantottam, aki úgy tett, mintha nem lett volna fültanúja a Lenával való veszekedésünknek. Vagy tényleg nem hallotta, mert annyira lenyűgözték a hatalmas fájdalmat magukban hordozó lángok.

A sikoltozás közben teljesen megszűnt, már csak a fa ropogását lehetett hallani, ahogy felemészti a pusztító forróság.

- Itt az ideje menni Lana – mondta, mire én csak bólintottam. Felvettem a két kannát és követtem a férfit a sűrű erdőbe, az ellenkező irányba, mint amerről jöttünk.  Nem tudtam hova vezet, de nem is kérdeztem meg. Megbíztam benne, a mi kapcsolatunkban nyoma sem volt kételynek. Máskülönben nem is működhetett volna.

Egy hídhoz vezetett, ami egy népszerű horgásztó fölött ívelt át. Ahogyan hajnalodni kezdett az égbolt sötétből egyre világosabb színekbe váltott át. Olyan volt, mint egy gyönyörű vászon, amire a felkelő Nap a lila, rózsaszín és kék különféle árnyalatait festette. Már egy ideje nem mozdultunk, csupán gyönyörködtünk a napkeltében.

- Mit csinálunk itt? – fordultam a mellettem álló férfihoz, mikor az jó ideje nem mondott már semmit. – Mennünk kellene, még a végén meglát valaki – néztem körbe, de egyelőre még egy árva lélek sem járt erre.

- Le kell ugranod – mondta röviden a férfi, miközben lenézett az alattunk lévő vízre.
- Tessék? – azt hittem, hogy rosszul hallok, de mikor másodjára is megismételte ugyanazt, biztosra vettem, hogy nem a fülem cseng.

- Ne aggódj, nem vagyunk olyan magasan, hogy megöljön a zuhanás. A víz kicsit hideg lesz, de egyáltalán nincs erős sodrása, ki fogsz tudni úszni a partra.

Amennyire csak tudtam kihajoltam a korláton, a szívem hevesen kalapált már csak a gondolattól is, hogy levessem magam a mélybe.

- Te nem jössz velem? – A kétségbeesetten néztem a férfira, aki mindig ott volt számomra, mikor szükségem volt rá. Már annyira megszoktam a jelenlétét, hogy bele se merek gondolni a hiányába. Nem tudom, hogy boldogulok majd egyedül.

- Ha eljön az idő, megkereslek. Te is tudod, hogy bárhol megtalállak. Bízz bennem, Lana. És most. Ugorj! – adta ki a nyers parancsot, közben az egyik kezével megfogta az enyémet és felsegített a korlátra. – Ez itt nem a búcsú Lana. Még találkozunk. – mondta, azzal elengedte a kezem és taszított egyet rajtam, mire én magatehetetlenül zuhanni kezdtem. A mélység kérlelhetetlenül közeledett felém. Nem sikítoztam, nem kapálóztam, csupán behunytam a szemeimet és vártam a becsapódást.